Lecsó  kolbásszal, virslivel és krumplival

A lecsó nagy kedvenc, akár napokig meg tudnám enni.

Emlékszem, hogy 1961-ben, amikor tiszta ötös érettségivel, maximális pontszámmal "helyhiány miatt" nem vettek fel a KÖZGÁZ-ra (akkor még úgy hívták, hogy Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem), a MASPED-hez sikerült elhelyezkednem protekcióval (akkor épp létszámstop volt, mindenhol, s nagynéném férje ott volt munkaügyis) rakodómunkásnak.

Az öltözőben volt egy kályha és azon melegítettem meg az otthon megfőzött, s csajkában behozott - többnyire üres - lecsómat ebédre. (Gyerekként már korábban is kotnyeleskedtem a konyhában nagyanyám mellett, de amint munkába álltam, már el kellett látnom magam, s én főztem magamra, mert otthon nem kaptam még reggelit sem. Anyám és a férje még azt sem várták meg, hogy megkapjam az első fizetésem. Szerencsére a tanítványaim után kapott díjból, valamint abból, hogy hajnalban újságot hordtam ki, s hétvégén vagont rakodtam, volt némi tartalékom. Így ki tudtam fizetni az albérleti díjat - ami több volt, mint az egész lakás bérleti díja és rezsije - a cselédszoba után.) Egy hónapon keresztül csaknem mindennap ezt ettem. Mindezek ellenére nem sikerült megutálnom a lecsót, azóta is szeretem. A nosztalgiázásért pedig elnézést.

Egy hasonló lecsó receptje (ezúttal szalonna nélkül, s rizs helyett krumplival):

Rizses lecsó füstölt szalonnával és kolbásszal, virslivel és sok chilivel